2015. máj 04.

Dungeons 2 [teszt]

írta: The Cherry Tree

Valamit nagyon eltalálhatott Peter Molyneux anno a Dungeon Keeperrel, ha annak pofátlan lelopása 16 évvel a második rész után is rentábilis ötlet a játékiparban.

Hiába éljük a HD és remaster kiadások korát, az Electronic Arts eddig nem vette a bátorságot némi ráncfelvarrás mellett újra piacra dobni a legendás dungeon-menedzser programot PC-re - ellenben a Kalypso Media korántsem volt ennyire szégyenlős. Ráadásul másodjára nem sül le a fejlesztők képéről a bőr, hiszen 2010-ben már hatalmasat buktak a Dungeons első részével. Ezt elkerülendő tolja arcunkba a kiadó a játék honlapján, miszerint valaki valahol egyszer már egyenesen a "Dungeon Keeper Plus" jelzővel illette új alkotásukat, amely kijelentés a nagy előd valamely részébe belekóstolók számára instant a pénztárcák nyitásának pavlovi reflexét váltja ki.

Hiába, egyeseknek semmi sem szent ha a gamerek nosztalgiafaktorát kell meglovagolni néhány szemérmetlenül hatalmas köteg zöldhasú betárolása érdekében.

Persze annyi tisztesség azért szorult a fejlesztőkbe, hogy ha a Dungeons 2 tartalmát 10-15 évvel ezelőtt valóban Dungeon Keeper epizódként kapjuk meg, csak kicsit húztuk volna a szánkat.

2015-ben ellenben a játékosok egy jelentős részének fogalma sincs arról, ki az a Peter Molyneux, mi fán terem ez a Dungeon Keeper, és hogy PS3-ra vagy Vitára jelent -e meg. Nos, az ő kedvükért röviden tekintsük is át a nagy képet, hiszen valóban nem egy modern koncepcióról van szó!

Az eredeti ötlet ugyanis egy olyan korból származik, amikor a paper&pen szerepjátékok soha nem látott népszerűségnek örvendtek. Fiatalok milliói töltötték hétvégéiket jól felépített dungeonök kitakarításával holmi harcosok, varázslók, vagy éppen gnóm tolvajok bőrébe bújva. A koreográfia hétről-hétre változatlan volt: kazamata ajtaja berúg, az ott tanyázó szörnyek legyakása, majd a táppal (értsd: arany, varázskard és 18-as szépségű elf rabszolganő) való gyors távozás. A Dungeon Keeper ezen felálláson fordított egy jókorát: a valósidejű stratégiai játékban a gonosz bőrébe bújva kellett megnehezítenünk az elpusztításunkkal szintet lépni kívánó kalandozók dolgát. Mai napig kellemes emlékeket idéz bennünk az ehhez vezető út: a temérdek csapdától elgyötört csapatra közvetlenül a vágyott kincsek előtt karnyújtásnyira zavartuk rá a pokolból idézett Horned Reaper nevű ultratápos szörnyet, majd az 1 HP-ra ütött kalandozókat addig kínozhattuk uradalmunk legsötétebb zugában, míg át nem álltak oldalunkra harcolni. A kedves kis tündéreket aztán rendre az első sorban vetettük be, ha a szomszédos dungeon gazdájának szerettünk volna egy kis borsot törni az orra alá - vagy ügyes ásással egyenesen az ő folyosóiba vezettük a paplovagrend nagymesterét illetve népes kíséretét.

A Dungeons első részének legnagyobb hibája csupán a fenti modell nem kellő szolgaisággal való másolása volt. Bármennyire is tapasztalt ugyanis a német Kalypso Media középszerű stratégiai játékok összekalapálásában, a dungeon tycoon alapjait feldobni hivatott innovációk méretes bukást eredményeztek. Ellenben elhozták a felismerést: ha nem tudsz jobbat csinálni egy 16 éves játéknál (sőt, a Dungeon Keper első része éppen idén lép felnőtt korba), akkor legalább annak alapjait valósítsd meg minőségi módon!

És a Dungeons 2-ben ez többé-kevésbé sikerült is.

Ennek érdekében ugyanis kivágtak minden olyan elemet a játékból, amely egy kicsit is komplexé tette volna azt. A nagy előddel ellentétben nem szállhatjuk meg az egyes lényeinket hogy közvetlenül randalírozzunk velük a kazamatákban, nincs lehetőség a hősök megkínzására és átállítására, valamint a varázslatok száma is jelentősen csökkent. Cserébe a játék a menedzsment funkciókban a lehető legteljesebb módon hozza a nagy előd minden remek elemét. A szobák száma jól átlátható, a csapdák ötletesek, a varázslási rendszer remekül sikerült. Még ha igen kevés elemét is kontrollálhatjuk ördögi territóriumunknak, az építkezés, valamint annak felgyorsítása a Magyarországgal ellentétben rosszabbul teljesítő alattvalóknak kiosztott kokikkal és sallerekkel a sokadik pályán is élvezetes volt. Ezzel szemben a játékmenet már sokkal kevésbé átgondolt: jelentősebb vagyonok felhalmozásához komoly idő szükséges, friss törpelábszár mellett bérre és fizetésre éhes szörnyeink fejlődése roppant lassú, ezért egyes funkciók szinte teljesen használhatatlanok. Pl. az arénában órákba telik hogy kigyúrják magukat valami életképes szintre, ráadásul hacsak nem mi parancsoljuk be őket 2-3 percenként, eszük ágába sincsen mozgással tölteni a délutánjaikat...

Hasonlóan szűkkeblű a játék az egyes csatlósok terén is - azonban mindegyikük egyedi tulajdonságokkal és képességgel bír majd. A succubusok vidáman ösztökélik alattvalóinkat a gyorsabb munkavégzésre szabadidejükben, a trollok a legjobb harcosok a játékban, míg a kis goblinok a sötétben láthatatlanná válva képesek a jóravaló hősök felszalámizására. A játékban szereplő 2 frakció (orkok és démonok) összesen 4-4 szörnytípussal bír, amely azonban akkor is meglehetősen egysíkú játékmenetet alapoz meg, ha azokat a későbbi pályákon újabb és erősebb típusokra fejleszthetjük. Így pl. a trollokból előbb kőhajítókat képezhetünk, majd elpusztíthatatlan tombolókká nemesíthetjük őket - bár mi mondjuk az orokoknál pont nem jöttünk rá, hogyan lehetne ezt a funkciót elérni, így az utolsó pályán is az alap lénytípusokkal nyomtuk le az ellenfelünket.

A két frakció ugyanakkor kezdetben meglehetősen kiegyensúlyozatlan, amely főleg a multiban okoz gondokat. Az orkok kezdő egységei sokkal-sokkal életképesebbek a démonokénál - cserébe utóbbiak a végjátékban a legnagyobb kalandozócsapatokat is szinte életerő veszteség nélkül képesek elintézni. Sajnos az ezért járó fejlődés nyomonkövetése meglehetősen nehézkes, a lényeink irányítását végző AI azonban remekül működik. Bármelyiküket felkapva hatalmas kezünkbe, szabadon dobálhatjuk őket az egyes szobákba - ők pedig legjobb képességeik szerint próbálnak majd kedvünkbe járni. Lassan halad a fejlesztés a fegyverkovácsnál? - hajítsunk csak be néhány orkot, akik ugyan nem kapnak azonnal az üllő után, de üvöltözésükkel gyorsabb munkára tudják sarkallni az ott robotoló goblinokat. Sőt, két ork akár egyetlen goblint is kiválóan tud ösztökélni - a projekt alapú munkavégzés modellezése még egyetlen játékban sem volt ilyen életszerű.

Ha van pénz és a lényeink alapigénye is ki van elégítve (ami az okoroknál a sör, a démonoknál pedig... nos, ők szeretik ha felmászhatnak egy pódiumra, és talpnyalóink áradozásában fürödve ünnepeltethetik magukat) túl nagy gond nem érhet minket. Kifejezetten csekély kihívást jelent az egyjátékos kampány letudása, amelyben talán az utolsó két pályán kellett jobban odafigyelnünk a dungeon megfelelő kiásásra, valamint a szobák elrendezésének lehető legoptimálisabb tervezésére. A hősök csak meghatározott lejárókon ronthatnak ránk - viszont azokon keresztül mi is a felszínre zavarhatunk egy küldöttséget. Legnagyobb újításként ugyanis a hősök világában az RTS-ekben megszokott módon közvetlenül irányíthatjuk szörnyeinket - legyen szó akár tündérfalvák felperzseléséről, vagy unikornis családok teljes eliminálásáról. Bizony, a küldetések során nem kell majd a szomszédba mennünk egy kis cinizmusért és humorért sem, a kedvencünk mégis az volt, amikor az ifjú király esküvőjére igyekvő nemeseket kellett módszeresen elintéznünk - amelyek nevei rendre a Trónok Harcának szereplőire hajaztak. Ritkán nevetünk fel egy-egy játék során, de itt a fejlesztőknek sikerült rendre mosolyt csalni az arcunkra olyan fordulatokkal mint hogy "...és íme érkezik egy kezével vidáman integetve Jaime Lannister... akarom mondani Lancaster - tegyél róla, hogy ne tudjon beszámolni kalandjairól imádott testvérének...". Ha ehhez hozzávesszük, hogy pl. a naga boszorkányok nevében egyaránt bukkannak fel celebek és pornószínésznők is, már közel járunk ahhoz a hangulathoz, amely nagyon gyorsan magával tudja ragadni a stratégiai játékok iránt kevésbé érdeklődő játékosokat is.

Kifejezetten jellegtelen zene mellett a rengeteg fantasy és gamer utalást hordozó narráció talán kevésbé stílusos hanghordozásban a nagy elődhöz mérve, de legalább olyan szórakoztató és maradandó élményt nyújt. Ha a 2-3 perceként érkező beszólások elkészítésére fordított kreativitást vesszük alapul, már jóval több ötlet van a játékban egy-egy modern konzolcsodára megjelent alkotásnál a teljes DLC felhozatala mellett is. Szórakoztatásunkról pedig Kevan Brighting gondoskodik majd, aki a Stanly Parable-t is emlékezetessé tetté karakteres orgánumával valamint kiváló beleélő képességével - szellemes mondásaival végig sziporkázik, amelyek néha bizony roppant unalmas részeken segítettek át minket.

Igazán komplex tartalmat a játék ugyanis nem nyújt - különösen nem a single player elemében. Az egymást követő pályák gyors letudásának legfőbb akadálya pedig a kevéssé átgondolt játékmenetben keresendő: mivel csak korlátozott számú lényt tudunk irányítani, mindenhez meglehetősen sok időre lesz szükségünk. Vegyük például a fegyvereket, amelyekből a táposabbak híján hamar elvérzünk - fejlesztésük mégis roppant időigényes. Amíg elkészülnek, a lényeknek fizetést kell adnunk, ergo folyamatosan új aranytellérek után kell kutatnunk. Aztán ki kell gazdálkodnunk a lénypopulációs limit feltöltését, közben kezelni a ránk rontó, kihívást nem jelentő kalandozócsapatokat, kifejleszteni az egyes szobákat, majd megépíteni azokat... bizony a későbbi pályákon 2-3 óra is eltelt, mire megfelelően védett dungeont magunk mögött tudva a felszínre merészkedhettünk rosszalkodni. Mulitplayerben sem mondható a kínálat veretesnek - team, 1v1, vagy max. 3 személyes free for all deathmatcheket tolhatunk azon az 5 pályán, ami jelenleg rendelkezésre áll. Tartalmában nem fogja a Dungeons 2 leváltani a StarCraft2-t: a játékmenet sajátosságai miatt könnyen állóháború alakulhat ki a felek között (amelyet csak az aranyforrások elapadása dönthet el 2-3 óra alatt). Cserébe old school módon akár LAN csatákat is vívhatunk - a multiplayer terén valóban 1997-ben ragadt a játék.

Míg az egyjátékos kampányon összességében jól szórakoztunk, az árazás dilemmájától megint nem tudunk szabadulni. A jelenleg 45 eurót kóstáló Steam beszerzési lehetőség erősen túlzó, dobozos példány pedig hazánkba ezidáig nem érkezett, holott mindenféle földi jóval megpakolták tőlünk nyugatra a 40 euróért kínált "Limited Special Edition" példányokat. Ha a hangulatot valamint az élményt párhuzamba állítjuk a hosszú távon kifejezetten gyér tartalommal, legfeljebb 10-15 eurót tartunk érdemesnek lecsengetni érte. De persze jöhetnénk azzal is, ha már a nosztalgiánál tartunk, hogy még ezen árból is majdnem kétszer beszerezhető a GOG-ról a Dungeon Keeper 1+2.

Ám nem jövünk.

Mert minket bizony nem lehet csak úgy provokálni! Hiába hangolta az ipar ezt a stuffot is zsenge leánykorunk víg napjaira, nem szeretnénk mégsem azon sírni, hogy régen minden sokkal jobb volt. A lócsöcsöt volt jobb! Egyszerűen csak arról van szó, hogy 1997-ben a Bullfrog nem akart eltrógerkedni egy remek ötletet. 2015-ben meg a kiváló alapokat helyenként a németeknek sikerült megtölteniük érdekes tartalommal, minden remekül működik benne, amiért 1997-ben, aztán '99-ben szerettük a Dungeon Keepert, de 2031-ben senki nem akar majd a Dungeons 2-ből nyúlni semmit. Bottal sem.

Ennyi a különbség, és a nosztalgiának ehhez semmi köze.