Interstellar - Christopher Nolan emberből van

Akart a fene Chrisopher Nolan védője lenni - pláne azután, amit a Dark Knight Rises során csinált az egyik legjobb Batman történetszállal.

De az Interstellar összességében mégis egy válasz napjaink kulturális fekete lyukára, amelyből egyre másra bucskáznak elő folytatások, személytelen és öncélú ömlengések, no meg sugárfegyveres mosómedvék.

Nem mindenkinek lesz jó válasz, de válasz, és ha 30 évvel ezelőtt készül 30 évvel ezelőtti technikával, talán minden idők legjobb sci-fije is lehetett volna. Ugyanis az elmúlt 30 évben a filmkritikusok többsége kiváló 1. rendezővé, 2. forgatókönyvíróvá, 3. kvantumfizikussá nőtte ki magát, és ennek a rétegnek már nehéz újat mondani.

Szerencsére az átlagemberek többsége ezen idő alatt kifejlesztett magában képességet, hogy a véleményvezérek háborgásától nem zavartatva egy kicsit bonyolultabb témájú film láttán rutinból tolja rá a 10-est az imdb-n, nehogy már ő ne értse miről is van szó egy ilyen intellektuell remekműben.

Teljesen valószínű tehát, hogy valóban megérett a Föld a pusztulásra.

Innen indul a film is: kihalással fenyegetett emberi faj, fekete lyukon át elérhető új lehetséges élőhelyek felkutatására induló 4 űrhajós, no meg a gravitáció és a szeretet, amely legyőzi a tér és idő szabályait 169 percben. Ennyi az Interstellar, amelyre az utóbbi egy hétben egyaránt ráhúzták az eposzi, a sekélyes, és az érzelgős maszlag jelzőket is. Jelen poszt pedig nem fog igazságot tenni, helyette inkább a vita ténye felett örvendezik csupán.

Mert ez a vita jó. Mert minden személyes alkotás megosztó. Minél inkább megosztó, annál jobb, annál őszintébb, amelyet a nézőknek való tetszeni és megfelelni akarás a legkevésbé determinált. Személyességében rejlik az ereje és értéke - miden más csak sallang. És ezt a funkciót a film remekül betölti, ráadásul egy mozijegy áráért sem kaptunk még ennyi fizikaleckét a 2001: Űrodüsszeia óta.

Chrisopher Nolan öccsét, Jonathant még Steven Spielberg kérte fel a forgatókönyv megírására, ellenben azt a két Nolan testvér már együtt fejezte be - tény, hogy masszív tudományos háttérre alapozva. Hogy ez mennyiben áltudományos minőség, azt nehéz megítélni elméleti fizika, asztrofizika, valamint asztronómia terén szerzett végzettség hiányában. Mindenesetre Jonathan Nolan 4 évig hallgatott relativitás elméletet a California Institute of Technology falai között, és a film tudományos hátterének kidolgozását pedig az a Kip Thorne támogatta, akit valószínűleg még Stephen Hawking is felhívott volna, ha nem kellően megalapozott információkkal pakolja meg a közel 3 óráját a filmnek. Márpedig az ember nem kockáztatja, hogy Stephen Hawking felhívja csalódottságának adva hangot.

Amíg az emberek többsége fekete lyukban nem, csak a helyi CBA-ban (Amerikában: Wallmart) járt még, addig nehéz úgy a témában közérthető filmet csinálni, hogy annak tartalma ne hasson áltudományosnak. A két megközelítést azonban az Interstellar jó érzékkel vegyíti - nem megy bele axiómák és elméletek részletes elemzésébe, mégis elhisszük, hogy a filmbeli történések alapját kidolgozott mondások készítették elő.

Tudományt tehát kapunk bőséggel, eseményt kevésbé. Ahogy a sci-fi nagy klasszikusaira sem jellemzőek az arconpörgős akciójelenetek, a történet is Stanislav Lem, vagy Arthur C. Clarke legjobb műveit idézi visszafogott és fegyelmezett menetével. Ez a megközelítés kifejezetten jót tesz neki a bőséges költségvetés ellenére is: minden olyan része, amely ezen a megközelítésen kíván túllépni, már nehezen hihető és számtalan kérdést felvető elemet eredményez. Mert a NASA működése pont nem tűnik fel senkinek, amikor ilyen globális jelentőséggel bíró fejlesztéseket folytat, ugye.

Igen, a film egyes komponensei aprólékosan átgondoltak, de a kisebb jelentőségűek (pláne az érzelmek) terén a film bizonytalanul mozog. Mint egy igazi tudós.

A sci-fi tudományos-fantasztikus műfaj - tudomány kipipálva, ellenben minden további részét el kell fogadnunk mint fantasztikum. Ezen a téren a cselekmények megalapozottsága egy űrmeséhez mérhető. A Star Warsban sem tudtuk mitől tudnak akkora űrhajók mozogni a hipertérben... Nos, itt sem fogjuk megtudni, mi lenne képes emberek millióval felszerelt rakétákat mozgatni, vagy hogyan lehet két év alatt a Szaturnuszig jutni, meg a vízben fekve nulla energiafelhasználás mellett létezni az utazás során.

A tudomány ugyanis csak alap, amelyre ráépül a történet az emberi faj túléléséről - és annak legfőbb mozgatórugójáról, a szeretetről. Egy ilyen választás sci-fi esetében nem lehet szerencsés, legfeljebb bátor - de ne feltételezzük, hogy a Nolan testvérek egy éveken keresztül előkészített forgatókönyv esetében ne lettek volna tisztában a választásaikra adott nézői reakciók lehetőségével. A szeretetre, mint érzelemre felfűzni egy tudományos alapokon nyugvó film bonyodalmát (pláne megoldását!) igazi unortodox lépés. Nem állítható hogy feltétlenül jó. Talán lehetett volna ennél komplexebb háttere, fordulatosabb története is filmnek, ugyanakkor az fele ennyire sem lett volna emberi, az Interstellar pedig valahol mégiscsak ennek a fajnak a túléléséről szól. Amely alapvetően szűklátókörű, esendő és következetlen, ugyanakkor helyenként felemelő, szerethető és mély gondolatisággal átitatott.

Kérdés, el tudunk -e fogadni egy tökéletességre fittyet hányó, de a tudományos alaposság szándékával is eljátszó filmet. Ha nem, akkor a 40. perc környékén elkezdhetjük kaparni a mozikarfát egy fekete lyukért, 120 percnyi ugrással letudandó a szenvedést.

Ha ellenben igen, úgy finom rezdülések és érdekes gondolatok szövedéke lesz a film, három óra inspiráló szellemi kalandot eredményezve. Magasztos zenei darabok, letisztult látványvilág, morális dilemmák és felvetések övezik végig képkockákat, amelyben önmagában a bonyodalom és a konfliktusok is csak metafizikai értelemben vannak jelen. Ezen fogás persze nem valami innovatív dramaturgiai elem, már Szophoklész is használta az Antigonéban, csak itt vannak űrhajók közben, ami önmagában menő dolog. A történet lineáris előrehaladását sokan unni fogják - a figyelmesebb nézőknek ellenben ezek az időközök lehetőséget biztosítanak olyan kérdéseken való töprengésre, mint hogy a hideg racionalitás vagy a szeretet képezheti -e kizárólagosan döntéseink hátterét, sőt egyáltalán: számít -e mire alapozva hozzuk meg választásunkat? Az emocionális döntés más minőségű -e a racionálistól egy szavazás során, ha az emberiség léte a tét? Meddig terjed szabadságunk egy robottal szemben ha belekódoltuk a feltétlen engedelmesség parancsát?

Ezen finomságok önmagában elviszik a hátukon a filmet, amelyet a cselekmény elrendezése maximálisan kiszolgál. Az is tény, hogy ha nem is öncélú elemek, de olyan intellektuális moralizálások, amelyek nem könnyen fogadhatóak be tökéletesen. Ellenben nehéz dokkolni egy pörgő űrállomáshoz is - fel kell venni a ritmust, meg némi szerencse sem árt hozzá. Ugyanakkor ha sikerül, az felemelő pillanat!

Minden más elemében a film joggal vagy jogosan kritizálható - nem csoda, hogy egyesek az egekig magasztalják, míg más kritikák a korrekció érdekében belegyalulják a sárga földbe (mintha ebből a témából ugyanennyi idő alatt mérföldekkel jobbat ki tudtak volna hozni). A jelen írás ezen a ponton meg is fog állni,  ugyanis a vitára, és szempontok ütköztetésére késztetéstől ez a film nyilvánvalóan nem akarhat többet.

Végre itt pedig lehet vitatkozni, miszerint jók -e a szereplők, van -e egyáltalán történet, mennyire feleslegesek a rádióadások és a könnyhullatások, meg hogy tulajdonképpen tényleg akkora abszurdum -e vége.

Christopher Nolannak megérte egy személyes, ezáltal messze nem hibátlan filmet csinálni. Ha nem is lesz a Szigeten délutáni program a film ideológiájának és univerzumának kivesézése, de tény, hogy végre valami, amin 1. lehet gondolkodni, 2. pozitív vagy negatív érzéseket vált ki az emberekből. Ennyi pedig pontosan elég, valóban régen vártunk már egy ilyen alkotást.

És: nem / van / nem feleslegesek / nem abszurdum, csak lehetett volna tökösebb is.

[a témában magunk is vitatkoztunk egy sort, a filmről alkotott ellenvélemény pedig itt olvasható: LINK ]

A képek forrása: Paramount és Warner