Gone Girl

Mi történne, ha a szeretett feleséged egy szép (vagy éppen borzasztó) napon váratlanul eltűnne?

Ezzel az egyszerű, gigasablonnak tűnő felvetéssel indul az ősz legjobb krimi-drámája. És valóban, ebben a stílusban nehéz újat mutatni, a David Fincher (Hetedik, Harcosok klubja) rendezte Holtodiglan (Gone Girl) mégis olyan erővel és magabiztossággal meséli történetét, hogy már egy cseppet sem csodálkozunk az IMDb-n bezsebelt 8,7-es pontszámán, amellyel – úgy tűnik – bekerült az instant klasszikus kategóriába.

A szimpla alapszituációnál sokkal többet hál’ Istennek nem is nagyon tudhatunk meg a filmről az előzetesek alapján. Adott egy idillinek tűnő házasság, amelyből hirtelen nyoma vész a gyönyörű feleségnek, aztán mindenki égre-földre keresni kezdi őt a férjjel az élen, és útközben elkezd derengeni, hogy talán mégsem volt minden rendben ezzel a románccal. Gyorsan felötlik persze mindenkiben, hogy „biztosan a férj volt”, és persze a film is ebbe az irányba terel minket. De talán nem árulunk el nagy titkot, ha azt mondjuk, lesznek még itt olyan duplacsavarok, amelyek messzire dobnak minket a megszokott drámai kliséktől.

Hogy mégis mitől lesz ez a film különb az átlagnál? Hát érdekes módon még csak nem is a sztori fordulatosságát emelnénk ki legfőbb érdemeként, hanem azt a hűvösen elegáns erőt, amellyel azt tálalják nekünk. Emlékszünk még a 2007-es Törésre (Fracture)? Nos a Holtodiglan sok tekintetben rokonságot mutat vele. Az egységes, letisztult, tűéles látvány egy igazán jó filmnél persze alapkövetelmény, ami viszont már jóval nagyobb bravúr, az a jól megírt karaktereket életre keltő színészi játék. Márpedig itt minden szereplő minden arcizma tökéletesen közvetíti a film ezernyi mikroüzenetét. Talán már viszonylag kevesekben él az Argo-akció és a Tolvajok Városa után a Pearl Harbor tátott szájú szívtipró alakítása miatti előítélet, viszont ebben a filmben végre elhisszük, hogy ő is képes arra a fejlődésre, amin DiCaprio ment keresztül a Titanic óta. De még ha mindenki tökéletesen hozza is a szerepét, az eltűnt feleséget alakító Rosamund Pike (Die another day, Jack Reacher), közülük is kiemelkedik. A film komoly alaphangulata ellenére bővelkedik hangosan felnevetős fekete humorban, amely nagy részét szavak nélkül prezentálják, pusztán a szereplők gesztusai szűrik át.

Majd figyeljétek, mennyien nevetnek veletek a moziban Ben Affleck egyetlen suta félmosolyán!

Sokakat meglephet, hogy a Holtodiglan a műfajra nem jellemző mértékben elnyújtott alkotás. Történetét – helyenként már túlzó – részletességgel tárja elénk, és bár a második óra végéhez közeledve azt hihetjük, hogy nem sokára így vagy úgy de lezárul a cselekmény, még egy jó fél órán át nem ereszt bennünket. Azonban amikor végre valóban felállunk, már nem érezzük majd fölöslegesnek egyetlen jelenetét sem, és fellélegzésünk nem is a kiszámíthatatlan konklúziónak lesz köszönhető, hanem annak, hogy szinte végig lélektani nyomást gyakorol ránk a film. A karakterek és szituációik erős érzelmi reakciókat váltanak ki belőlünk, mert egyikük sem közömbös számunkra: egyeseket meggyűlölünk, másokat megsajnálunk, és a fordulatoknak hála sosem lehetünk biztosak abban, hogy kiismertük valamelyik karaktert.

A film további érdemeként ki kell emelni, hogy kiváló társadalomkritikát is nyújt amúgy bónuszként: a szereplők, illetve a filmben ábrázolt közvélemény hozzáállása velünk együtt hullámzik az egyes új információk hatására, és a torz média – mint mindig – a buta csőcseléket kiválóan manipulálja. A nézőt pedig csak az menti meg ettől a hibától, hogy egy lépéssel a szereplők előtt járhat, mert a film ügyes sugallatokkal terel bennünket a következő fordulat felismerése irányába. A tömeggondolkodás kritikája persze klisé volna, ha nem volna igaz a film valamennyi aspektusára a visszafogott, racionális megközelítés: abszolút mentes a túlzásoktól, az erőltetett szituációktól, a logikátlan következtetésektől.

Pont ez adja az erejét – valódinak tűnik.

Indokolt tehát a filmet övező hype? Manapság könnyen elragadtatjuk magunkat, ha a sablon akciólövöldék és különböző futószalagon gyártott marvel szupermókusos filmek tengerében néha egy-egy alkotásnak sikerül fenntartania az érdeklődésünket a vetítés teljes hossza alatt, és ilyenkor okostelefonunkat előrántva sokszor azonnal nyomjuk is a 9 pontot az IMDb-n. Mert 10 azért mégse, az a Dark Knight (vagy a Remény rabjai ízlés szerint, bár szerintünk idén ősszel a Boyhood)! Így emelkedik boszorkányos gyorsasággal a Wallstreet farkasának hedonista őrjöngése a Szárnyas fejvadász szintjére, a „cuki” CGI mosómedve pedig a Bolygó neve: Halál mellé tornássza fel az egyébként teljesen bealvós Galaxis őrzőit. Szóval az IMDb pontszám nem tízparancsolat, és jelen cikk tárgya sem jobb, mint a Hetedik, de ha annyit mondunk, hogy közel ott van, akkor már nem járunk messze az igazságtól. Hetedikkel versenyezni krimi kategóriában márpedig király!

A kérdésre tehát, miszerint találunk-e jobb filmet a mozik kínálatában az őszi szezonban, a válasz egyszerű: az Interstellarig (november 6.) biztosan nem! Szóval, ha már régen élted át a moziból kifele jövet azt a bizonyos kellemes „hmm ez de jó volt” érzést, akkor itt a remek alkalom! Ráadásul abszolút páros film, amely után tuti nem kell majd azt hallgatnod, hogy „de miért nem azt az Adam Sandler filmet néztük, ez olyan vacak volt”!

A filmet valamennyi Cinema City, a Puskin, a Tabán és a Sugár mozik is játsszák.