John Wick

Idén a mozik őszi filmkínálata elég vegyes képet mutat, így aztán a mainstream akciófilmek kedvelői – akik még mindig Hollywood leghálásabb közönségét alkotják – kicsit vakarhatják a fejüket, ha péntek este valami olyan filmre akarják vinni a barátnőjüket, amin remélhetőleg ők is jól szórakoznak majd.

Arról, hogy a John Wick megtekintése során mégis mivel gazdagodtunk, nehéz volna dicshimnuszt írni. Az alantas szórakozás mintapéldája: egyszerű, mint a faék, kliséhegyekből áll, mégis leköt és működik.

A filmek ritkán merik bevállalni, hogy címükként a főszereplő nevét válasszák úgy, hogy az nem mond senkinek semmit. A John Wick egyértelműen Keanu Reeves még mindig népes rajongótáborának megfejését tűzte ki céljául, ehhez pedig generáltak egy öltönyös-szakállas Keanu-t, aki haragjában kiirtja a fél New York-i alvilágot.

Igazából, ha három mondatban összefoglalnánk a történetet, akkor sem rontanánk senki filmélményét, hiszen aki látott 5 akciófilmet Hollywood teljes palettájáról, az még mérsékelt meglepetésre sem számíthat. Egyetlen „egyedi” eleme a történetnek, hogy John Wick nem a családtagjai/legjobb barátja meggyilkolásáért esküszik bosszút a gyilkosnak és annak a több tucat névtelen golyófogó figurának, aki köztük áll. Nem, a film kezdetén John egyetlen hozzátartozója, a felesége természetes okokból meghal a kórházban, ő pedig gyászoló zombiként tengeti mindennapjait. Aztán néhány nappal a tragédia után hoznak neki egy kiskutyát, amit felesége utolsó ajándékként küldetett neki, hogy ne legyen egyedül. Így hősünknek már két fontos dolog lesz az életében: a kocsija és az új kutyája. Aztán összefut a benzinkútnál az orosz maffiával, akik szemet vetnek a verdára, de ő nem adja, szóval elveszik erővel. Ami azonban még rosszabb, hogy a plazmatévét is összetörik.

John Wick bosszúhadjárata tehát a feleségének emlékét szimbolizáló kutyáról, no meg tuningolt Mustangjáról szól, és ezzel le is lőttük a film legnagyobb poénját. Még szerencse, hogy ezt maga a gyártó megtette már az előzetesekben.

Elsőre kifejezetten nevetségesnek tűnik kutyás-kocsis casus belli, pedig a film nem elhanyagolható 20-25 percet szán arra, hogy bemutassa nekünk, milyen szomorú a főszereplő, és milyen aranyos a kutyája (a kocsit nem kell bemutatni). Valóban, a közönség hálás kuncogással jutalmazott minden képet, amin a kis jószág fut, játszik, vagy éppen az udvarra piszkít. Így aztán megkapjuk azt az illúziót, hogy érthető a főhős felháborodása, reakciója pedig adekvát (értsd: tömeggyilkosság).

A másik tényező, amire nagyon sok jelenetet áldoznak, az annak hangsúlyozása, hogy John Wick fénykorában nagyon (azaz NAGYON) veszélyes figura volt: még az aktuális maffiafőnök is remegve tárcsázza a számát, hogy elnézést kérjen tőle a kocsis-kutyás incidensért. Hiába azonban a „rémkirály” hírhedt múltja, John Wick szinte a teljes film alatt tompult, világtól eltávolodott figurának tűnik, aki minden cselekedetét – az akciójeleneteket is – csak izommemóriából végzi, de közben máshol jár. Cselekedetei részben emiatt sem tükrözik vissza a szupergyilkos mítoszát, mert csak lopakodni tud, illetve lövöldözni és verekedni, ha a sunnyogás már nem alternatíva. Bosszúhadjáratában nincsen különösebb átgondoltság, nem egyszer fogtuk a fejünket a kamikaze akcióin. Persze egy bosszúmozinak ez a lényege, de azért más filmekben általában bemutat a főszereplő valami ügyes cselt, amiből látjuk, hogy szorult belé némi kurázsi. Itt nem nagyon találkozni ilyennel.

Említettük már, hogy a John Wick khm… kedveli a kliséket. Ha ezt pozitívan akarnánk felfogni, akkor ebben a filmben minden összegezve van, amit a bosszúmozikban látni lehet. Gyászoló zord főhős, aki korábban pályája legjobbja volt; esős temetés-jelenet fekete esernyőkkel; oroszul karattyoló gonoszok; piff-puff a zsúfolt luxus-szórakozóhelyen; egy-két jó kocsi; egy-két jó nő (bár szerepük abszolút mellékes); árulás; a főhős foglyul ejtése, nagy beszélgetés főgonosszal; tragikus fordulat nem sokkal a vége előtt; verekedős leszámolás a végén, no meg autósüldözés.

Ez alapján akár be se kellene ülnünk megnézni, de az ilyen filmeket úgyis a stílusosságuk és az akciójelenetek színvonala alapján szoktuk besorolni. Stílus szintjén a John Wick elég jól teljesít, mondhatni ez az erőssége. Szép, letisztult képek, jó kameraállások, egységes látványvilág jellemzik. Keanu is egészen jól uralja a vásznat, nem csoda, hiszen teljes mértékben az ő színészi erősségeire szabták a filmet. Hosszú párbeszédeket ne várjon senki, se komplex mimikát, itt a zord tekintet és a kifejezéstelen arc a főszereplők, na meg a bunyó.

Az akciójelenetek terén azonban már csak közepes a színvonal: gyors, pörgős, de ha láttuk az elsőt, láttuk mindet. Egy-két kivételtől eltekintve semmi izgalmasabb húzás, fájdalmasabb támadás nem látható, és a brutalitás is meglehetősen visszafogott, hiába a 18-as karika. Külön említést érdemel a végső ökölharc, aminek egy akciófilm csúcsaként kéne működnie, itt viszont még az átlagnál is rosszabbul teljesít, lévén a punnyadt főgonosszal eleve nevetséges szembeállítani szálkásra gyúrt gyilkológép hősünket (hasonló volt a Gladiátor végén is, csak ott sikerült izgalmassá tenni a szituációt).

Beszélhetnénk még a történet logikai problémáiról, de fölösleges, ennyi információ alapján már bárki el tudja dönteni, hogy kell-e neki dühös Keanu Reeves film, vagy sem. A John Wick egyébként működött, mert pontosan azt nyújtotta, amit vártunk tőle, se többet, se (sokkal) kevesebbet.

Természetesen fontosnak vagy kihagyhatatlannak távolról sem neveznénk a filmet, ellentétben más, jelenleg is a mozikban futó alkotásokkal, tehát Mr. Wick bosszúszomjas kalandjait csak akkor ajánljuk, ha az Interstellar, vagy a Holtodiglan már ki lett pipálva, vagy csak egy rövid, esetleg kevés agykapacitást igénylő mozira vágyunk. A film könnyedségét erősíti egész jó humora, ami jól illeszkedik a cselekménybe, az alapból sötét hangulatot ellensúlyozandó. Igazából a John Wick számos hibája ellenére rendelkezik azokkal a kvalitásokkal, amiket minimálisan elvártunk volna anno a Max Payne filmtől is, hiszen a kettő gyakorlatilag ugyanabban a ligában focizik. Aki tehát egyestés popcorn mozit akar, nem fog csalódni. Mi sem éreztük úgy, hogy kidobott pénz és idő lett volna beülni rá, bár az is valószínű, hogy mire kijön DVD-n, már el fogjuk felejteni, hogy láttuk.

Ja, és némi fun „fact” a filmből a végére: a new york-i bérgyilkosok szervezett világában egységes valutaként az aranyérme™ funkcionál, ezzel kell fizetni a gyilok-hotelben a szállodaszobáért, ezt kell adni borravalóul a portásnak, ezzel lehet belépni a koktélbárba is, de csoportos hullaeltakarításért is ezzel perkálunk, igaz, ott jár a csoportos kedvezmény (sajnos legutóbbi információink szerint az MNB még nem adott ki ilyen érméket, de érdemes figyelni rá).

Az új Mustang pedig kisebb karosszéria-horpadással vígan túléli a három emeletnyi zuhanást is, tehát mindenkinek ideális választás, aki rázósabb autósüldözésre adná a fejét!

Like a csápoknak:

A John Wick 96 perces, megtekinthető valamennyi Cinema City moziban, a Corvin Filmpalotában, a Mi Mozink Lurdyban és Óbudában, valamint a Pólus és Sugár mozikban. Megtekintése 18 éven aluliaknak nem ajánlott.