Demis Roussost hallgatni a horvát tengerparton biztosan remek lehetett a '80-as években, de így 2015-ben a magunk részéről nem látjuk a lehetőségben a fantáziát.

Egyszerűen változnak az idők, változnak a zenék, változnak a drogok is - és mi magunk is változunk. Meg amúgy is quadrofon hangrendszerünk van otthon, és már az iPod is kiment a divatból.

Mégsem tudjuk elítélni azokat, akik némi nosztalgia kedvéért előveszik a régi walkman-t, és a régi szalagokkal kiülnek a naplementébe dúdolni egy kicsit a medulini riviérán. Pláne különös öröm, ha a mester dalait újrakevert változatban, digitálisan hallgathatják meg.

Pontosan ez a helyzet a Quantic Dream Fahrenheitjével is.

Alapvetően rühelljük egykori klasszikusok felújításait, amely tényen az sem változtat, hogy pár hete a Resident Evil első részének újrahegesztése meglehetősen jól sikerült. Káros nosztalgiaként tekintünk a HD verziókra, amelyek tökéletesen alkalmasak új fejlesztések elodázására, ötlettelen periódusok átvészelésére.

Holott a Quantic Dream minden idők egyik legjobb játékát, a Heavy Rain-t azért lepakolta az asztalra, még ha annak sikerét a Beyond: Two Souls-al már nem is sikerült neki megismételnie. Az ezen klasszikusok előtt, még 2005-ben kiadott Fahrenheit felütése szintén roppant ígéretes ma is: a játék főszereplője, Lucas Kane egy étterem mosdójában elkövet egy gyilkosságot, amelynek indítéka teljesen ismeretlen számára.

De elsőként is a kérdés: mit kapunk újrakeverésként?

Akik ismerik a játékot, azok semmit. De tényleg semmit. A valamivel jobb grafika kimerül egyes hátterek és tereptárgyak aprólékosabb kidolgozásában, de azt kell mondjuk a fejlesztés így sem éri el - nemhogy napjaink grafikai elvárásait, hanem - az összességében jobb megjelenés minimumkövetelményeit sem. Hogy egy autó lökhárítója egyetlen mosott textúra, vagy immár 5 mosott textúra... nos, ezt nem neveznénk érdemi eresztésnek. Alig észrevehető elemeken túl csak azért nem mondhatjuk hogy semmilyen változás nincsen, mert az eredeti és a javított nézet között az F9-el váltogathattunk, és immár tökéletesen kezeli a PC-s változat is a különböző kontrollereket.

Komolyan aggaszt bennünket a jövőjével kapcsolatosan, ha a világ egyik legjobb játékfejlesztője ennyi tartalomra rá merte sütni a remastered minősítést. Már a Beyond Two Souls miatt is magyarázkodásra kényszerülő David Cage kapcsán egyre jobban tartunk attól, hogy a Heavy Rain komplexitását és rendkívüli érzelmi töltetét a csillagok szerencsés együttállásának, semmit a fejlesztő zsenijének köszönhetjük. Ergo búcsút mondhatunk a hasonló élményeknek a következő évekre (is).

De mi van azokkal, akiknek valamilyen okból kimaradt a játék 10 éve?

Kétségeink vannak afelől, hogy a most meg jelent újrakiadást ők szorgalmazták volna, hiszen a korábbi változat a mai is játszható. A katasztrofális irányítás ezúttal nem a kontroller, hanem az alapjáték számlájára írható, a szereplők modelljei és a zenék pedig egyaránt a zsúfolt középmezőnyt erősítik. A menübe való kilépés a hanghatások miatt még mindig nem ajánlott, a történetben való előrehaladással egyre többször megkívánt QTE-ek pedig sok helyen bugosak.

A játék kb. 12-15 órjában a nyomozás két, meglehetősen jól megírt szálon fut: Lucas a saját tettének okát, míg a rendőrök (Carla Valenti és Tyler Miles nyomozók) őt magát keresik. Az egyes események párhuzamos képkockákon való bemutatása a 24-et idézik, a játékmenet megoldásai pedig napjaink kalandjátékainak leegyszerűsített irányítását alapozták meg. Ennek ellenére mindkettő jól működik: a történet és a szereplők egyaránt vannak annyira érdekesek és összetettek, hogy kíváncsian keressük a válaszokat az interaktív filmben.

Ismételjük: nem kalandjátékban! Itt nincsenek elakadást jelentő feladványok, összetett tárgyhasználatot igénylő megoldások - az események szinte maguktól mennek előre, az előrelépést szinte szánkba rágja a program, másutt pedig csak gombokat kell nyomogatni ahhoz a megfelelő ritmusban.

Ami azonban a legjobban hozzátesz a hangulathoz, az a karakterek pszichés jellemzőinek megjelenítése. Negatív események, rossz hírek, de akár egy altruista hazugság is csökkenti a karakterek kiegyensúlyozottságát (különösen Lucas esetében!), amelynek teljes elvesztésére öngyilkossággal vagy ép elméjük elvesztésével reagálnak. Ilyenkor 1-1 élettől búcsút kell mondanunk - amelyeket egyébként a helyszíneken eldugott keresztekkel tornázhatunk fel. A többi szereplővel való kiegyensúlyozott kapcsolat tehát kifizetődő, még ha nem is túl komplex: a legjobban akkor járunk, ha végig igazat mondanunk, a taktikázás és mélyebb machinációk semmilyen teret nem kapnak a játékban.

A játékot egészen a 80%-áig mégis nagyon élveztük.

Mert bár addig is voltak olyan elemek, amelyek a jól szerkesztett és hangulatos történetet rövid időre zárójelbe tették, a mozgatórugók megismerésével a mindfuck jelleg exponenciálisan nő. Addig aprólékosan felépített karaktereket pillanatok alatt képes eltüntetni holmi titkos társaságokra, fénylényekre, és misztikus maszlagokra cserélve le a történetet előrevivő mechanizmusokat. Míg korábban karaktereink egy üzenetrögzítőn hagyott szomorú üzenetre is lelki egyensúlyuk megroppanásával válaszoltak, a végén már a szeretteik elvesztése, vagy éppen idegen dimenziók sem hozzák őket zavarba. A történet végére sajnos a történések megalapozottsága elvész: két-három jelenetben találkozott szereplők vallanak egymásnak korszakos szerelmet, a játék során hozott döntéseink összességében pedig semmilyen jelentőséggel nem bírnak a végkifejletre. Az utolsó órában már jól megférnek az ókori civilizációs legendák a Mátrixból lopott kungfu és akciójelenetekkel, hatalmas kontrasztot képezve az előző fejezetek aprólékos nyomozásával, az érzelmi motivációk cizellált bemutatásával.

A hangulatos kezdés után a játék jelentős mennyiségű tudatmódosító szerrel telefüstölt gépjárműként veti magát egy rosszul kivilágított úszómedencébe.

Bár ismét három befejezést kapunk, a Beyond: Two Souls-hoz hasonlóan hiteltelenül megágyazott lezárása a történetnek nem motivál bennünket az újrajátszásra. Igazából mindenkit untunk az összecsapott végjátékra, szóval nekünk mindegy volt mi lesz a világgal, bátran dobtunk oda mindenkit a mihamarabbi befejezés érdekében.

És ez nem jó így, pláne nem 9 euró és 12 játékóra árán.

2015-ből visszanézve, HD kiadás ide vagy oda, maga a Fahrenheit bizony nem egy kimagasló alkotás. Bár rendkívül ügyesen építkezik, az utolsó órákban olyan érzésünk volt, mintha a mi tűrőképességünket tesztelte volna a játék az elmehunyt magyarázataival.

Pontosan ugyanúgy, ahogy a Beyond tette azt  2013-ban.

Nem az eltelt időnek szól tehát a kritika - mi a mai napig nagyon szívesen hallgatjuk nyárestéken az Oasis lemezeit.

Ha senki nem látja.

A játékot PC-n játszottuk végig, 12 óra alatt. Konzolokra nem jelent meg, a Steamen megvásárolható Windows, iOS és Linux rendszerekre, valamint app formájában az iTunesról. Figyelemmel a játék minőségére és a remaster jelző tartalmára, a 9 eurós árat túlzónak érezzük érte. Ajánljuk helyette a GOG-ról az eredeti változat beszerzését - az 5,4 eurós cetli lényegesen közelebb áll a tartalomhoz.

Képek: Quantic Dream