Viszonylag nehéz lesz kitűnnie a Liza, a rókatündér kritikáknak egymás közül.

A recept ugyanis egyszerű: dicsérd meg a film atmoszférikus látványvilágát és történetét, emeld ki Balsai Mónika játékát, Ujj Mészáros Károly rendező reklámiparban szerzett tapasztalatainak bátor alkalmazásait, végül a Tövisházi Ambrus keze munkáját dicsérő zenei hátteret! Készen is vagyunk, lehet menni a flekkdíjért!

A Liza, a rókatündér értékéből nem von le, hogy ezen kritikák tulajdonképpen ülni is fognak.

Nem a kritikák közüli kitűnni vágyás vezérel bennünket, amikor mégis azt mondjuk: a film egyes elemei túl jók ahhoz, hogy megértsük miért is kellett ennyire eltrógerkodni a lehetőséget.

Mert a filmet egészen a négyötödéig roppant mód élveztük.

Tény, hogy ennek érdekében az első 30 percben a puskapor jelentős részét meg is kapjuk az arcunkba. A szervilizmus csimborasszójaként megjelenő Liza egyszerűségében is izgalmas karakter: a japán nagykövet özvegyének ápolásával paralel lazán letol egy olyan nyitójelenetet, amelytől az arcunkon a mosoly végét azonnal valahol a fülünk tövénél kerestük.

Kár, hogy az igazán érdekes elemek a felütésben ki is merülnek: mert ott van Tomy Tani, a csak Liza által látható elhunyt japán popsztár szelleme, no meg a film alapötlete a rókatündérekről, és az őket megkívánó férfiakat sújtó halálos balszerencséről - de ezzel összességében a történet kreatív elemeit le is tudta a forgatókönyvíró. Szerencsére a film roppant ügyesen éli fel az örökséget: mind a karakterek, mind az egyes jelenetek annyi ötletességről tanúskodnak, mint amennyit jó ha a hazai filmipar az elmúlt 20 évben összesen kiizzadt magából. Apró gegek sokasága, hangulatos jelenetek sora követi egymást - ami pedig a cső végén bennünk kijön, az egy igazi feel-good movie.

Amelyen végre nem érezni hogy magyar. Ugyanakkor pedig jó tudni, hogy igenis az.

Az efelett érzett öröm a film apróbb hiányosságai – úgymint a lassú kezdés, valamint a 10 évvel ezelőtti videojátékokat idéző, egyébként is felesleges animációk – felett meglehetősen gyorsan átrepít. A gyönyörűen fényképezett japán jelenetek, az apróbb szerepekben is szívvel-lélekkel játszó színészekkel operáló történet bátorsága révén minket ott 11. sorban bizony elöntött a megnyugtató #dejófilmettudunkcsinálnihaakarunk érzés.

A helyeként túlzottan epizódszerű események bátran tesznek pontot folytatni nem kívánt életek és események végére, így a hol naiv, hol pedig Guy Ritchie szintű szemtelenséget idéző történések kellően feszesek maradnak. A 70-es évek Csudapestjének bérházak falai között maradó kapitalizmusa szerethető környezet, melyben a japán kulturális utalások, popdalok olyan remek jeleneteknek ágyaznak meg, mint pl. Gubik Ági labdás légyottja - amely alapján a közép-kelet-európaiság elsőként vállalható opció a Sörgyári Capriccio véres hurka falatozása után!

Egyszerű, de működik a Liselotte és a május alaptörténetének kreatív boostolása: Balsai Mónika zavarba ejtően szerethető gesztusaitól férfiként attól félünk, menten ránk zuhan valamelyik hangfal, miközben a lányok őszintén Zoltán zászlósnak, meg a hepiendnek szurkolhatnak. Azok is, akik Ujj Mészáros Károly egyetlen munkáját sem látták még, sosem voltak Erik Sumo koncerten, és tulajdonképpen valami mesét vártak volna.

Szerintünk ugyanakkor a Liza nem az, hiszen a mese végén történik valami.

Itt meg nem fog. Nem fog, mert eltrógerkedték. Nem kicsit, nagyon.

Hisz a végére a nyitójelent érezhetően elfogy, a csattanót pedig idegen testnek ható, nem kellő alapossággal megvalósított digitális trükkök pótolják. A jól felépített környezetbe bepofátlankodik a korszellem, és 1. meggyőzi a forgatókönyvírót hogy tulajdonképpen az eddig megírt részek elviszik a hátukon a filmet, 2. beletolja az arcunkba a Cosmo reklámot, meg a mekit. És ennek nyomán elkezdünk gondolkodni, az meg az ilyen erős hangulatisággal bíró moziknál nem jó. Hiszen könnyen eszünkbe juthat, hogy tulajdonképpen a film kezdete óta nem kaptunk igazán kreatív történeti elemet, pedig az ilyen szürreális Wes Andersonosokba szokott lenni (a francba sem jutott eszünkbe addig Wes Anderson, de sajnos van időnk analógiát keresgélni a film utolsó fejezeteiben).

Ekkorra mind a karakterek, mind az alapszituáció elhasználódik annyira, hogy éles kontrasztban az előző 80 perccel a történet kifejezetten ötlettelen, és sablonos lezárása keserű szájízt hagyhasson a szánkban. Sajnos a végére nem jut már japán popsztár-szellem szintű ötlet, csak kiszámítható jelenetek sora – amelyekre ugyan bármelyik Adam Sandler filmben elégedetten csettinthetne a nagyérdemű, de Adam Sandler filmeken mi nem szoktunk csettinteni.

Nagyon sajnáljuk Lizát, hogy a befejezésre elfogyott a bátorság, mert így kijózanító tökön rúgás helyett csak megsimogatja a kissé fáradt nézők és hazai filmgyártás arcát.

A stáblista alatt új, pörgős Erik Sumo számot sem kapunk. Ráadásul a moziból kijőve már azon morfondírozunk, hogy tulajdonképpen csak egyetlen jó Erik Sumo szám volt a filmben. Az elején. Sőt, tulajdonképpen ezen jellemző a film minden más elemére igaz.

Korántsem rossz film tehát a Liza, mégis alma materünkből Földi tanár úr örökbecsű mondása jutott eszünkbe, miszerint az igazi különbség az elégtelen és elégséges tudás között van, az utóbbit a kiemelkedőtől "nüánsznyi" választja csupán el.

Holott nagyon kicsi kellett volna ahhoz, hogy végre egy új legenda születhessen, ez a kicsi most nagyon hiányzott, pláne azért, mert az elején annyira biztosan megvolt.

Milyen magyar, mi?

De még mindig kellően perspektivikus egy szombat délutánhoz. Pláne a jövőhöz a VAN mellett.

Az pedig már a hazai filmipar szégyene, hogy ha sikerül összelapátolni egy egyes részeiben zseniális, de összességében is elfogadható filmet, a kritikusok ennyire odáig kell legyenek és vissza.

#ottvagyunkafacebookon [FACEBOOK.COM/WETHETENTACLES]

A film 98 perc. Játsszák Budapesten a Cinema City mozik, a Palace Mamut, valamint a Corvin, a Sugár, a Pólus, a Puskin, a Művész, a Toldi, az Uránia, valamint a Tabán.

Képek forrása: a film facebook oldala