Vannak filmek, amik azért fontosak, mert merőben új dolgokat mutatnak, akár látvány, akár történet terén. Vannak olyan filmek is, amelyek csak tökéletes profizmussal kezelnek már ismert témákat, és ezért emlékszünk rájuk.

Az Interstellar látvány és sztori szempontjából is az első kategóriába akart kerülni, és erre minden esélye meg is volt – korlátlan költségvetés, egy napjainkban félistenként imádott rendező, egy hasonlóan elismert színész a főszerepben, és talán a legizgalmasabb téma, amivel tudományos fantasztikus film foglalkozhat. De vajon sikerült mindebből valami maradandót letenni a filmvászonra? Bizonyára sokan akarnak majd megkövezni ezért, de szerintünk nem. Nagyon nem.

Nagyon nehéz az Interstellart úgy értékelni, hogy ne menjünk bele a történet részleteibe, lelőve fontos fordulatokat, de azért erre törekszünk.

Ami már az előzetesekből is kiderült, hogy a Föld valamilyen okból haldoklik, és néhány bátor űrhajós feladata, hogy új világot találjon az emberiségnek, ahol letelepedhet. A filmmel kapcsolatban nem győzték hangsúlyozni, hogy a fantasztikum mellett a „tudományos” jelző minden eddiginél jobban igaz lesz erre a sci-fi-re. Napjaink egyik legelismertebb elméleti fizikusát, Kip Thorne-t kérték fel, hogy modellezzen a filmhez féreglyukat, feketelyukat, illetve próbáljon magyarázatokat kidolgozni olyan alapvető, de nagyjából megválaszolhatatlan kérdésekre, hogy mi történne, ha egy űrhajó belépne ezek valamelyikébe. És tényleg, az Interstellarban kapunk egy jó adag tudományos hablatyolást, fenntartva ezzel egyfajta jóleső „igen, ez akár meg is történhetne” érzést a nézőben. Nincs is ennél érdekesebb kiindulóhelyzet: néhány űrhajós nekiindul felfedezni az univerzumot. Mindezt egy tudománnyal megtámogatott környezetben tehetik, hát lehetne ennél jobb? „A végtelenbe, és tovább!”, mondhatná Buzz Lightyear, azonban az Interstellar sokkal kevésbé izgalmas, mint ez a felkiáltás.

A filmmel kapcsolatban három nagy kifogásunk van, ezek egyenként talán nem taszítanák le a „nagyon jó film” kategória szintjéről (lévén egyéb tulajdonságai hozzák az elvárt szintet), de együtt már olyan szinten zavaróak, hogy számunkra a film valódi funkcióját rontják el: nem szórakoztat. Ezek a problémák a következők: a történetbeli hangsúlyok kiegyensúlyozatlansága (óvatosan fogalmaztunk), az áltudományos hangulatot összeroppantó utolsó fél óra cselekménye, illetve általánosságban véve az alapötletben rejlő potenciáltól messze alulteljesítő szituációk bemutatása. Arra nem vállalkoznánk – különösen nem egy spoiler-mentes bemutatóban -, hogy a tudományosnak álcázott tátongó történeti fekete lyukakat kivesézzük, egyrészt ilyet bármilyen bonyolultabb filmben találhatunk, másrészt biztosan meg tudnák magyarázni (áltudományosan), hogy a tyúk hogy tojhatott születése előtt tojást. Szóval ezt hagyjuk, de tény, hogy ebből is akad nem egy a filmben.

A történetmesélés talán a legfontosabb a szórakoztatás szempontjából, hiszen ez tartja fenn az érdeklődésünket. Három órában pedig még egy béna rendezőnek is kellő mozgástere kéne, hogy legyen arra, hogy a fontos és kevésbé fontos elemeket megfelelően kifejtve mutassa be a cselekményt. Itt ez nem sikerül. A film elején egy 10 perces „kalandozásnak”, valamint egy másik kb. 10 perces „szülői értekezletnek” lehetünk szemtanúi, ezek egyetlen funkciója az érdeklődés felkeltése mellett annak hangsúlyozása, hogy főhősünk béna szülő ugyan, de a gyerekeit nagyon szereti a maga atipikus módján. Oké, ez fontos, utána végre beindul a dolog, lerántják a leplet főhősünk előtt a nagy világmegmentés feladatáról, utána kapunk némi teljesen kiszámítható családi drámát, majd egy percen belül az űrben találjuk a csapatot. Talán sci-fi lévén a családi dráma és „a gyerekszobában játszódó megmagyarázhatatlan események” (amik később a történet legmeghatározóbb elemévé lépnek elő, még visszatérünk rájuk) erőltetése helyett helyénvalóbb lett volna a kilövést, az űrhajó tulajdonságainak bemutatását, vagy a Föld hátrahagyásának nyomasztó érzését taglalni? Ugyan, ilyet már láttunk, síró Matthew McConaughey-t viszont még nem eleget!

Lesznek még hasonló részek, amik relevanciájukhoz képest vagy összecsapottak, vagy elnyújtottak, de térjünk is át a harmadik kritikai részre, a potenciállal szemben alulteljesítő cselekményre. Az űrnél és az idegen bolygóknál nincs izgalmasabb téma egy sci-fiben, itt azonban helyenként jó, helyenként kifejezetten unalmas ötletekkel töltik meg az emberiség nagyszabású űrkalandját. Nagy meglepetést talán nem okozunk, ha elmondjuk, hogy féreglyukat és fekete lyukat is közvetlen közelről láthatunk a filmben. Míg előbbi a film első felének vizuális csúcspontja, utóbbi csak kívülről szép, belülről… Hagyjuk. Mivel élhető bolygókat keresnek hőseink, logikusnak tűnne, hogy a meglátogatott bolygón valamiféle életformával is összefussunk, hiszen egyrészt egy „élhető” bolygón miért is ne lenne már valamiféle élet, másrészt a megmentendő emberek millióinak valamit legelniük is kéne tudniuk új otthonukban. Ehhez képest az a két világ, ahová le is szállnak hőseink, közel sem érdekesek, egyetlen igazán izgalmas természeti jelenséget sikerül csak felsorakoztatni, holott a lehetőségeknek csak a fantázia szabhat határt. Élőlényeknek pedig nyomát se látjuk. Nyilván senki nem szeretne Na’vikkal vagy Ewokokkal összefutni egy Nolan filmben, de legalább a növényvilágnak lehetne valami látható nyoma…

Sokan panaszkodtak arra is, hogy az emberiség megmentése és a világűr felfedezése helyett a film központi témája a szerelem és szeretet, elsődlegesen a főhős és otthon maradt kislánya közti szeretet, amely egyedüliként képes átívelni téren és időn. Önmagában mi is jobbnak tartottuk volna az űrhajósok egymás közti viszonyának izgalmassá tételét, esetleg a Földön maradtak helyi viszonyainak érzelmi feltöltését, így azonban kénytelenek vagyunk a drámát videó-üzenetek nézegetése közbeni sírás bámulásával átvészelni. Jó, van közvetlen konfliktus is, de az annyira bénán lett kivitelezve, hogy a film sikeresen kirúgta vele saját maga alól a széket, lévén ezt szánták az egyik legfontosabb bonyodalomnak (spoiler nélkül: a Matt Damon szituációra célzunk).

Az utolsó fél óra kezdetéig pedig még reménykedtünk, hogy a gyenge pontok ellenére is jöhet valami epikus végkifejlet, ami zárójelbe képes tenni a már felsorolt aggályainkat. Ehelyett megint jönnek a gyerekszobás paranormális jelenségekkel, és „a feketelyukban bármi megtörténhet” koncepcióból egy vérgagyi megoldást választanak, ami után csak legyintünk, hogy „jó, ezt nem értem, de nem is akarom!”. Nesze nekünk három óra fenékzsibbasztás, megint nem tudjuk, hogy sikerült megmenteni az emberiséget.

Egyébként a gyártási értékek terén sok panaszunk nincs, a színészek jók (bár a kiejtésük eredetiben helyenként élvezhetetlen, angolul csak felirattal ajánljuk a filmet még profi angolosoknak is), a látvány is letisztult – viszont nagyon steril és unalmas, a féreglyukon és a fekete lyukon kívül más vizuális szempontból érdekeset nem tudnánk kiemelni. Ami viszont messze a legjobban tetszett a filmben, az nem más, mint a zenéje: egyszerűen lenyűgöző, hatalmas érzelmi töltetet ad a jeleneteknek, amik enélkül unalomba fulladnának, bárhogy dagad is a színészek halántéka az erőlködéstől, hogy érzékeltessék a karakterük agóniáját. Mi a filmből egyértelműen a soundtrackjét profitáltuk, mert annyi bizonyos, hogy az elkövetkezendő öt évben nem ülünk le még egyszer végignézni.

Összegzésként a filmet csak azoknak ajánljuk, akik az Inception agyoncsavart történetét imádták, és a 2001: Űrodüsszeiát is szívesen végigülték fast forward gomb nyomogatása nélkül, és az annak a végén található abszurd konklúziót is kifejezetten stílusosnak és mély mondanivalóval telinek tartják. Ha csak az egyik filmet kedveltétek, már nem garantált, hogy ez is tetszeni fog. Ha pedig egyik sem a kedvencetek, akkor jobban jártok, ha inkább Dark Knightot néztek, ha Nolanhez van kedvetek.

[a filmről alkotott ellenvéleményünk itt olvasható: LINK]

A képek forrása: Paramount és Warner