Sons of Anarchy - season 07

Chopperek. Fegyverek. Jellemek. Brutalitás. Család. Apák. Fiúk.

Hét éven keresztül keddenként ezek a szavak töltötték be estéinket, Kurt Sutter szerelemgyerekében, a Sons of Anarchy epizódjaiban.

Lefutott az utolsó évad, mi pedig szájtátva ülünk. Mert az utolsó 76 perc nem tudott felnőni a feladathoz – annyi férfi ölelgeti benne egymást könnyes szemekkel, hogy WTF arckifejezéssel percenként állítjuk meg a lejátszást, jó filmet nézünk –e. Vagy ez valami vicc. Valami nagyon-nagyon rossz vicc.

Pedig mi aztán fanboyok voltunk.

Kurt Suttert már a Shield forgatókönyvírójaként is nagyon szerettük, akinek a Sons of Anarchy (magyarul: Kemény motorosok…) keretein belül szabad kezet kapva az utóbbi évek leghangulatosabb sorozatát sikerült összekalapálnia. Aki a rendező, Sutter hátterét egy kicsit jobban szeretné megismerni, annak figyelmébe ajánljuk a Rolling Stone magazin egy szeptemberi cikkét [LINK], bár a sorozat előnyére vált, hogy a fáradás jeleit mutató 3. évad után a rendezői széket átengedve a továbbiakban az írásra helyezte a hangsúlyt. Talán ennek is köszönhetően a sorozat üres vagy filler epizódok nélkül tudott lefutni évadokon keresztül, egyedülállóan izgalmassá téve valamennyi percét a 45 perces adagoknak a fegyverkereskedő, majd pornóiparban legalizált motoros banda életéből.

A hetedik évaddal az utolsó történetszál felvezetése soha nem látott drámai magasságokban kezdhetett – minden adott volt egy tökéletesen komponált hattyúdalhoz. Vártuk, mégsem volt képes élni a lehetőséggel, az utolsó epizóddal a nagy ígéret beváltatlan maradt. Semmitmondó jelenetek, nagy érzések a társadalom perifériáján mozgó férfiaktól, banális megoldások és színpadias performanszok töltötték ki az utolsó történetet, szembeköpve mindazt a tökös és bátor tartalmat, amelyet éveken keresztül épített a sorozat.

Míg 6 éven át minden epizód – ha nem is percenként álleejtő csavarokat kínálóan fordulatos, de – a jellemek és a rezdülések relevanciája miatt kihagyhatatlan volt, a hetedikben az első 10 epizódot a befejezés ígérete vitte el a hátán. Aztán a 11. résznél hirtelen a hideg futkározott a hátunkon, annyira zseniális 70 percet kaptunk komponálásban, feszültségben, válaszokban. Az évad csúcsát jelentő epizódban óramű pontossággal értek be a 6 évadban velünk élő történetszálak, exponenciális sebességgel robogtatva a szereplőket az elkerülhetetlen végzet felé. Ennek fényében a 12-13. rész elkövetésért konkrétan letöltendőt adnánk Stocktonban.

Mert az idei évad sem volt tündérmese, de Sutter ezekbe az epizódokba még belezsúfolta azokat a gegeket, amelyek szárazon tartott puskaporos puttonyában a jobb napokra lezsírozott. Michael Chiklis két perces cameoja mint kamionsofőr? – mekkora poén, könyörgünk! Vagy gondoljunk a jelenetre, amelyben a Marilyn Manson alakította Tully a börtönben Charlotte Bronte verseskötetét küldi el Juice-nak, amelyhez egy szike mellett figyelmességként egy tégelynyi vazelint is mellékel, csak hogy percekkel később kiskifli-nagykifli pózba olvasson fel újdonsült kandúrjának. És bár minden kritika mantraszerűen az egekig magasztalja Tig egymásra találását egy transszexuális férfival (amelynek alakításáért Walton Goggins-t számos díjra jelölték korábban), az évad legmeghatározóbb pillanatának mi mégis Jury és Jax párbeszédét vélnénk. Valóban golyót érdemlő őszinteséggel beszél Jury a fia gyilkosának a SAMCRO és John Teller küldetéséről, lehetőségekről és választásokról, ez pedig a közérthetően nagyszerű jeleneteknél sokkal tovább velünk fog maradni.

Ezen kiváló érzékkel összerakott gyöngyszemek fényében nem is értjük azokat az ordas megoldásokat, amelyek mégis uralták az egész évadot – csecsemőknek elfecsegett titkok, semmitmondó beszélgetések és fájdalmas tekintetek egy-egy bajtársi testrész dobozban érkezése felett, biztató anyai szavak ott, ahol nem feloldozásnak, hanem konkrétan hülyeségnek hatnak. A korábban félelmetesnek és abszolút megközelíthetetlennek beállított karakterek az utcán halomra lőhetőekké váltak, mert ha nincsenek következmények, akkor ilyet is lehet, teccikérteni? Az öncélú történetvezetésben a döntéseknek eltűnik a súlya: a jellemek helyét a forgatókönyvírónak kiszolgáltatott szereplők veszik át, az események pedig már csak azért vannak hogy a 13-ból 10 epizód helyén ne egy fekete lyuk, hanem 450 perc valami legyen. Teljesen feleslegesen. Tudjuk mi is, tudja Sutter is, de mivel ez a sorozat vége, jó lesz ez az úri SOA-addictoknak, gondolja egy staub mellett.

És ezzel a sorozat tényleg a befejezésért kiált.

Mert a következetesség helyett a szabadságról szólna az utolsó évad, de ezt a szabadságot a karakterek többsége nem veszi komolyan, a záróepizódban pedig különösen nem.

Szánkba van rágva minden töménytelen meghatással karöltve, a dilemma pedig annyi, hogy akkor most Mr. Mayhem (amely csakúgy előkerül, mint alaprendelkezés az 1967. évi DCLXVI. SAMCRO törvényből), vagy a yard, esetleg a csúnyák valamelyike tesz pontot az események végére. Mivel mindegyik műanyag, és alacsony tökösségű megoldás, a körmünket nem rágtuk le – de a végkifejlet még ennél is méltatlanabb.

Katarzis helyett Sutter / Jax elrendezi amit elrendezendőnek vél, aztán magasról tesz mindenre – nyilván eszébe sem jut, hogy az utolsó nap jótéteményeiben részesült emberkék azért nem kismiskáknak voltak lefestve a korábbi 91 epizódban, akik örökösei és üzletfelei esetleg félnének a porig rombolni játszótereket, cukrászdákat vagy motorszerelő műhelyeket a következő héten. Amilyen intelligens és motivációktól vezérelt volt a sorozat egésze, a végére ezen bántóan realista béklyóktól egy csapásra felszabadul a történet, és jön az út, JT motorja, száguldásnak beállított poroszkálás mérhetetlen sok járőrrel kísérve, aztán megfelelő kameraszögből a mosoly Charlie Hunnam arcán kövér gáz közepette. Konformista megoldás.

Amikor a zárójelenetben a semmiből tűnnek fel a madarak – a zárószám szövegéhez koreografáltan – már nem tudtuk, hogy sírjunk vagy nevessünk.

De a dolog működik ha a szabadság választása és Jax döntéseinek megértése a cél. Mert egy világban, ahol a forgatókönyvíró nem elég tökös ahhoz, hogy pátoszos befejezés helyett egy hét éves történet végén kitépje a lelkünket ahogy ahogy Jax teszi azt Moses Cartwright pislogójával… nos, ott magunk sem szeretnénk további napjainkat tengetni.

Az nem charming…

De az első hat évad az, szóval kötelezőek! Aztán a hetedik évadból az 1-10. részek tartalmának elolvasása, a 11. epizód megtekintése, majd a maradék kettő nem firtatása.

Ezzel az élmény ki is lesz maxolva, afféle jó konformista módjára.

Képek forrása: FX